Prológus

Meghoztam a prolológust így hajnalban. Ha tetszik kommenteljetek és iratkozzatok fel! :)



               

 - Anya, anya nézd már tudok egyedül is korcsolyázni –halkan felkuncogtam miközben tekergettem bele a ma pontosan  tizenkét éve felvett videó kazettába. Hihetetlen, hogy mennyire elment az idő. A videóban szereplő önfeledten boldog kislány mára már a múlté, helyette egy meggyötört fiatal lány itt fekszik egy büdös, dohos kórházi ágyon és csak vár. Hogy mire is vár? Hát jobb esetbe egy donorra, rosszabb esetben pedig a halálra. Ma ünneplem a huszonharmadik születésnapomat, ami talán az utolsó is egyben. Felfoghatatlan, hogy tizenkét éve ilyenkor még normálisan éltünk a szüleimmel együtt. Emlékszem, hogy születésnapom után kezdődött ez az egész. Apáék megrendezték nekem az akkor még szokásos gyerekzsúrt, meghívtak minden kis barátomat, sütöttünk, főztünk és rengeteg ajándékot kaptam. Életem talán legszebb napja volt. Este apa úgy hajtott be az ágyba, de persze mint mindig akkor is elleneztem, hiszen én voltam a „nagy” tizenkét éves, nem szerettem volna már fél tízkor ágyba bújni, de persze elveszítettem a csatát apámmal. Feldobott a hátára és úgy cipelt be a gondosan berendezett kis kuckómba, elmesélte a kedvenc mesémet és egy jó éjt puszi után magamra hagyott. Már akkor éreztem, hogy valami történni fog, rettentően nyugtalan voltam, de végül csak sikerült elaludnom. Másnap viszont valami szörnyen éles csipogásra ébredtem, akkor döbbentem rá. hogy nem a szobámban vagyok, hanem valami idegen helyen. A kezemből és a mellkasomból csövek lógtak ki, a szám előtt pedig valamiféle maszk volt, amit ha levettem a levegőm rohamosan csökkent. Anya az ágyam mellett aludt, de ahogyan megmozdultam felébredt. Megriadtam kisírt szemei láttán, tudtam, hogy valami baj történt.  Később elmesélte, hogy az éjjel rosszul lettem és be kellett hozni, de akkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy a baj nem is akkora amekkorának mi azt gondoljuk, hanem sokkal nagyobb.

Egy héttel később megtudtuk az eredményekből kifolyólag, hogy súlyos szívelégtelenségben szenvedek és, hogy az nap éjjel egy kisebb infarktom volt, amit csoda, hogy ilyen idősen túléltem egyáltalán. Az orvosok azt mondták, hogy nagyon ritka az ilyen korban az infarkt kockázata, de nem is egyenlő a nullával. Azon kívül nem mondtak túl sok bíztatót. Lényegében amennyit az akkori fejemmel fel tudtam fogni az az volt, hogy a túlélési esélyeim nem ütik meg az ötven százalékot sem. Megoperáltak. egy kis kütyüt ültettek a szívembe, ezzel is szabályozzák a működését, de persze ez csak ideiglenes. Hiszen már tizenkét hosszú éve gépeken élek, ha ezt annak lehet nevezni. Az életemet pedig egy új szív mentheti meg és mint tudjuk szívet nem kaphatunk meg minden sarkon. A rosszulléteim szépen lassan mindennapossá, így váltak, így állandó kórházi felügyeletre fogtak. Már lassan egy éve vagyok itt ágyhoz kötve egy csomó pittyegő kis doboz mellett. Nem panaszkodhatom, mert akármennyire sem vagyunk gazdagok a szüleim a legjobb kórházat intézték el nekem, mikor megtudták a dolgokat. Igazából csak miattuk tartom magam még ennyire. Látom, hogy miattam szenvednek és ez szörnyen bánt, de tudom, hogy csak rosszabb lenne nekik ha elmennék. Persze ott az öcsém Toby, aki egy kis ördögfióka, de tudom, hogy nagyon nehéz egy gyerek elvesztése. Tisztában vagyok vele, hogy a halál  is el fog jönni, de elhatároztam, hogy kitartó leszek a végsőkig már ha csak végettük is. De ha eljön a nagy kaszás értem, attól sem fogok már félni. Az elmúlt évek során megjártam a poklot nem is egyszer, azt a bizonyos fényt az alagút végén is volt „szerencsém” megpillantani és igazából akkor voltam a legnyugodtabb, hiszen nem fájt semmi sem. Bízom abban, hogy Istennek még tervei vannak velem, hiszen ha nem így lenne akkor miért lennék még mindig itt? Talán holnap majd minden másképp lesz, talán holnap nekem is esélyem lesz élni, nem pedig túlélni.